HaNNaH aReNDT egyesület

A szöveggyűjtemény összeállítói e két, nehezen összeilleszthető szörny-rendszer mellé, legalábbis a feldolgozó kérdésekben a Kádár-rendszert is társítják. Hitler és a német keresztény egyházak amúgy meglehetősen bonyolult viszonyát például az Állami Egyházügyi Hivatal 1949 és 1990 közötti tevékenységével igyekeznek megvilágítani. Szemmel látható, hogy a kötet, illetve a rá épülő program szisztematikusan összemossa a különböző típusú totalitarizmusokat és autoriter rendszereket, amit az illusztrációk is szemléltetnek: a Hitlert és alvezéreit ábrázoló kép után a Népstadion 1953-ban készült szobrai láthatók, majd az 1936-os olimpián részt vett magyar kardválogatott, s az egyik sportolótól, aki állítólag Petschauer Attila, megtudhatjuk, hogy "Egyéniben ezüstérmet nyert. Koncentrációs táborban halt meg." (Holott 1928-ban és 1932-ben nyert aranyérmet a kardcsapatban Amszterdamban és Los Angelesben, és a keleti fronton, munkaszolgálatosként gyilkolták meg a saját honfitársai.)
Mit közöl ez a könyv a magyar diákoknak Hitler rendszeréről? Elsősorban azt, hogy üldözte és irtotta a cigányokat, a homoszexuálisokat, Jehova tanúit és a zsidókat, de elnyomta a nőket is. Szerencsére a nemzetiszocializmus figyelemreméltó ellenállására talált a német ifjúság körében: a harmincas évek végén működtek az Edelweiss Piraten, a Roving Dudes, a Kittelbach Piraten és a Navajo Wild Boys nevű , az amerikai zenééért rajongó "ellenkulturális" csoportok, a "Swing-Jugend" dacolni mert a Hitlerjugenddel. (A világért sem vonnám kétségbe a témának szentelt s a szemelvényt adó monográfia hitelességét, d sajnálom, hogy antifasiszta szövetségesek nem vetették be a swing-zenét a Harmadik Birodalom ellen, mert bizonyára megrövidíthették volna a világháborút.) A Lázadók című tanulságos olvasmányt feldolgozó kérdések: "az ötvenes években Magyarországon is lázadásnak számított swinget táncolni, 'jampeces' ruhákat hordani. A hatvanas évek elején a farmer volt megbotránkoztató viselet és a rock and roll az üldözött zene- igaz, már nem sokáig. Mit gondolsz, hogy függ össze a két lázadás és a két rendszer reakciója?"
Szögezzük le: a Szemtől szemben című szöveggyűjteményben elsőrendű történészek munkáinak részleti találhatók. Az Endlösungot megjelenítő anyagok a washingtoni holocaustmúzeum legjobb szakértőitől származnak, és sok tekintetben a nagyszerű kiállítás rendezőinek koncepcióját tükrözik. Ugyanekkor a német és különösen a lengyel zsidók tömeges megsemmisítését dokumentáló szemelvények mellett alig esik szó a magyar zsidók elpusztításáról. De ki hiszi, hogy a magyar kamaszok épp a magyar zsidók tragédiáját kellene közelebbről megismerniük? S miért essen egyetlen szó is a hazai cionista ellenállás legendás hőséről, Komoly Ottóról? A szöveggyűjtemény összeállítóinak legfőbb célja ugyanis "a holocaust mint metafora" kiterjesztése volt, abból a célból,, hogy az alkalmazható legyen számos kisebbség 1945 előtti és utáni sorsának jellemzésére. Így lehetővé válik az is, hogy a totalitarizmussal szembeni ellenállás hőseit mérhetetlen pátosszal ruházzák fel. Ha egyszer Hitler, Sztálin és Kádár rendszere hasonló volt, az utóbbival dacolók miért ne tarthatnának számot a legnagyobb tiszteletre? Nyilvánvalóan e logika alapján került a szöveggyűjteménybe a magyar demokratikus ellenzék történetét feldolgozó olvasmány is. A tizenkettedik fejezetben, mely A részvétel választása címet viseli, közvetlenül az alabamai Ku-Klux-Klan lincselésének leírása után következik a Politikai ellenzék mint civil életforma című kiegészítés. Ebben olvashatunk a nyolcvanas évek illegális lakásszemináriumaikról, a Beszélő kiadásáról, s olyan, ma is aktív politikusokról és értelmiségiekről, mint Kis János, Magyar Bálint és Kőszeg Ferenc. A középiskolásokat ezek után felszólítják, hogy részletesen ismerjék meg szerepeiket "a politikai és társadalmi életben". Vagyis ezek a személyek a milliószámra áldozatul esett s a mentés olyan hőseivel kerültek egy kötetbe, mint Raoul Wallenberg.
A Szemtől szemben a történelemmel és önmagunkkal című, a holocaustot "tematizáló", elfogulatlannak a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető kötet - melynek "könyvajánlójában" Randolph L. Braham magisztrális műve, A magyar holocaust még csak nem is szerepel - nem alkalmas arra, hogy toleranciaprogram épüljön rá. Ugyanakkor vitathatatlan, hogy középiskolásainkat végre meg kellene ismertetni a keresztények és zsidók között támadt feszültséggel és konfliktusokkal a XIX. és XX. Századi Magyarországon és Európában. Egy ilyen oktatási program alapjául szolgáló kötetet hazai szerzők, akik ismerik a már meglévő tankönyveket, viszonylag hamar összeállíthatnának. Szerepelnie kellene benne fejezetnek az antiszemitizmus pszichológiájáról, a keresztény és a zsidó vallás egymáshoz való viszonyáról, nem feledkezve meg a Vatikán legfrissebb, a tárggyal foglalkozó állásfoglalásáról sem. S persze szülni kellene benne a "zsidókérdés" politikai, gazdasági és jogi vetületéről, a munkaszolgálatról és a deportálásokról. Nem kerülhetők meg a zsidók és a kommunista párt viszonya, valamint a háború utáni vérvádhisztériák sem, melyek mintegy "átvezették" a magyar társadalmat Szálasi diktatúrájából Rákosiéba.
Sürgősen meg kellene írni és ki kellene adni azt a könyvet, melynek anyagát, dokumentumfilmekkel illusztrálva, szervezetten meg kellene ismertetni az ifjúsággal. Az a tény ugyanis, hogy a MIÉP bejutott a parlamentbe, rávilágít arra, hogy 1994 és 1998 között a liberális vezetés alatt álló és multikulturalizmus bűvkörében élő művelődésügy mennyire elhanyagolta az előítéletek és téveszmék elleni harcot. Helyette a holocaust "tematizálásával" kísérleteztek s a témához tapodó neurózist "hasznosítani" próbálták a médiában. Láthatóan érveket kerestek egy olyasfajta tarthatatlan állítás igazolására, melyet Tamás Gáspár Miklós fogalmazott meg tömören ez év tavaszán a Népszabadság hasábjain: "Napjaink zsidókérdése a romakérdés".
Márpedig ez súlyos, tendenciózus tévedés. A két problémakört szét kell választani ahelyett, hogy összebogoznánk. Összpontosítanunk kell cigányok szociális helyzetének javítására, s segítenünk kell a pozitív roma identitás megerősödését, se ettől függetlenül kell szembenéznünk a múlt fájdalmas kérdéseivel, a holocaustért a többi kelet-európai néphez hasonlóan viselt részfelelőséggel. Csak a megszenvedett tanulságot közvetítő oktatási program előzheti meg, hogy az ifjúság körében gyökeret verjenek az antiszemita eszmék, s általa érhetjük el, hogy a középiskolások ne összefüggéstelen, tragikus és zűrzavaros események láncolatának lássák Magyarország huszadik századi történelemét.
Meggyőződésem, hogy ha a kormányalakítás után hivatalba lépő, gátlásoktól nem bénított politikusokban megvan az elszántság, hogy véget vessenek az antiszemitizmus, illetve a tőle való félelem fellángolásainak, a kollektív neurózis kitöréseinek, akkor egy ilyen, a témára koncentráló oktatási program megvalósításához a Soros-alapítvány készséggel segítséget nyújt. Támogatásával készült el egyébként a bemutatás előtt álló, Az emberekkel történt című kétrészes dokumentumfilm is, a Fórum filmstúdió produkciója, mely egy ilyen programban akár nyomban felhasználható lenne. Vagyis a Soros-alapítvány és a Tolerancia programot semmiképp sem lehet azonosnak tekinteni.

Pelle János